A címben lévő idézet nem tőlem származik, nem is egy híres kritikustól, hanem maguktól a srácoktól. Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz, hogy már a DVD kézbevételekor megbizonyosodhassunk róla, mennyire kell komolyan venni az alkotást. Ha eddig nem esett le, segítek: semennyire. Egy fél pillanatig sem kell komoly filmalkotásra gondolni, és ha túl tudunk jutni ezen, mármint úgy tudjuk szemlélni az alkotást, ahogy a srácok szeretnék, hogy szemléljük, akkor az alakításokkal, a poénokkal, a zenei betétekkel együtt biztos, hogy jó eséllyel pályázik a kultfilm jelzőre.
A fiatal JB (Jack Black) elszökik otthonról, az apai szigor, a bigott keresztény nevelés és a csendes kisváros unalmas hétköznapjai elöl, miután Ronnie James Dio (Black Sabbath) egy Hollywoodi kiruccanást javasolt neki (egyenesen az ajtón lévő posterről). A gyermek utazás közben felcseperedik, és Hollywoodba érkezve már a jó öreg Jack Blacket láthatjuk. Rögtön találkozunk a formáció második emberével, Kyle Gass-el, aki utcazenészként keresi a mindennapi betevőt. Első találkozásuk korántsem sikerül fényesre, ám a nap végére közös fedél alatt szenderül álomra a két teltkarcsú zenész, és innentől indul a fergeteges kaland.
Hat év fordítómunka után
A srácok régóta dédelgetett álmukat szeretnék valóra váltani, ami nem más, minthogy minden idők legkeményebb, legütősebb rockegyüttesét hozzák létre. Minden kezdet nehéz, és ez jelen esetben sincs máshogy. A srácok próbálkoznak, JB kemény kiképzésen megy át, de valami nem az igazi. Ekkor figyel fel a két srác valami rendkívüli dologra. Végső elkeseredésükben különböző zenés magazinok címlapjait nézegetve rájönnek, hogy valamennyi világsztár egyazon pengetőt használja játék közben, és ez több, mint furcsa. Utánajárva a dolognak kiderül, hogy a titokzatos pengető nem más, mint a Sátán fogának egy darabja, s melyet most a Roc 'n Roll múzeumban őriznek Sacramentóban. A cél: megszerezni a pengetőt bármi áron.
A cél csak egy farknyújtásnyira
A filmet az a Liam Lynch jegyzi, aki a srácok Tribute című videóklippijét is rendezte, és a videóklippben szereplő David Grohl (Nirvana, Foo Fighters), valamint Ben Stiller is visszatér a filmben. JB és KG pedig természetesen alkotnak. Méghozzá nagyszerűen. Azok számára, akik nem nagyon értik a zenei kötődést, elmondom, hogy ez a két fickó ténylegesen játszik egy zenekarban, és ennek a zenekarnak a neve: Tenacious D. A film kettejük bandájának alakulását, illetve az arról kitalált mítoszt eleveníti fel. A filmhez tartozó soundtrack album is a srácok munkája, és ezzel a lemezzel már a világ körüli turné is együtt járt.
Jack Black már sok filmben bizonyította (Rocksuli, Pop, csajok, satöbbi), hogy a hangja legalább annyira értékes, mint a színészi játéka, ami itt is hibátlan és kikezdhetetlen. Van ugyanis egy vele született tehetsége, miszerint bármi, amit csinál, teljesen természetesnek tűnik tőle. Lehet az a legnagyobb hülyeség, a legképtelenebb beállás, pofavágás, hang vagy pozíció, mindent kisujjból kiráz. Nincs egyetlen perc erőlködés sem a játékában, és szinte biztosra vesszük, hogy a való életben is nyomja ezeket a Black féle megnyilvánulásokat. Nem sok színész rendelkezik ezzel a tehetséggel, talán csak Steve Carellt tudnám példaként felhozni. Persze árnyoldala a dolognak, hogy az illető leginkább ugyanazokban a szerepekben tűnik fel időről-időre, de nekem rohadtul nem hiányzik egy pszichopata gyilkost, vagy római gladiátort játszó Jack Black.
Master Exploders
A film másik előnye, hogy nagyon óvatosan bánik az elcsépelt, gagyi poénokkal. Fingást elvétve (talán egyszer) füvet pedig szintén egyszer találhatunk benne (bár a Végzet Pipája nélkül nekem jobban tetszett volna az alkotás). Nincsenek előre kiszámítható poénok, csak helyzetkomikum, de az dögivel. Erről szól az, ha valaki mestere a szakmának, és pusztán arcizmokkal, hangszínnel és gesztusokkal képes nevettetni mindenféle külső behatás nélkül. Annak ellenére, hogy Black viszi a filmet Kyle Gassról sem szabad megfeledkezni, aki felnőtt a feladathoz, és tökéletes társát képezi Blacknek nem csak a színpadon, de a vásznon is. Ben Stiller (a gitárboltos fazon), Meat Loaf (az ifjú JB adpja), Ronnie James Dio, David Grohl, John C. Reilly (jeti) pedig csak növelik a színvonalat és az érzést, hogy itt bizony örömjátékról van szó, nem pedig véresen komolyan vett alkotásról. Rockopera kicsiben, komolytalanul, nagyszerűen.
Summa: Mondhatja bárki a filmre, hogy nem szól semmiről, hogy idétlen, hogy nincs mondanivalója. Igaza is lesz. Aki így vélekedik valószínűleg nem úgy tett, ahogy az első bekezdésben írtam. Vagyis, hogy semmi komolyság. Ezek a srácok nagyon tudnak. zenélni éppúgy, mint játszani. Ez egy könnyed vígjáték, ahol az egyetlen véresen komolyan vett rész a színészet volt. Éppen emiatt lesz újranézős az alkotás. Tökéletes partikellék. Igényes muzsika. Nagyszerű alakítások.
