Ha azt mondom, képregény adaptáció, gondolom mindenkiben egy színes alsóneműben repkedő fazon ugrik be, függetlenül attól, hogy Supermannek, Batmannek, vagy Captain Americának hívják. A lényeg, hogy a vászonra vitt képregények legtöbbször ugyanarra a kaptafára készülnek (és legtöbbször ugyanolyan pocsék film sül ki belőlük). Ebben a kommersz tengerben vergődve a Ghost World (vagy ahogy a botrányos fordításnak köszönhetően itthon megjelent: Tétova Tinédzserek) olyan számomra, mint egy mentőcsónak. Mit csónak... egyenesen mentőflotta.
Enid és Rebecca leérettségiztek, és körülbelül eddig terjed a terv, amit nagybetűvel Életnek hívunk. Hogy ezután mi legyen, azt nemigen tudják, csak azt, hogy mit nem szeretnének. Betagozódni a szürke, kliséktől hemzsegő fogyasztói társadalomba. Nem szeretnének olyanok lenni, mint bárki más, céltalanul tengetni napjaikat az unalmas kisvárosi környezetben, várva a halált. Az egyetlen terv egy közös albérlet, ám idővel ez is egyre bizonytalanabbá válik, ahogy a két lány személyisége, és a felnőtté váláshoz való viszonya egyre inkább eltávolodik.
A zsidó kislány és a náci barátja
Mindennapi programjukat (ami leginkább mások kifigurázása, és a cinizmus tökélyre fejlesztése) Seymour, egy végtelenül balek, negyvenes férfi rázza fel a maga passzív módján. Az újságban hirdető férfi (aki egyébként mániákusan gyűjti a 78-as bakeliteket) eleinte csak mint célpont szerepel a két lány fejében, de az idő múlásával Enid rájön a kettőjük közt lévő hasonlóságokra. Közeledni kezd a férfihez, nem kis bonyodalmat okozva ezzel mind Seymolurnak, mind Rebeccának, aki idő közben kezdi elfogadni a szabályokat, amiken nem változtathat. Felelősségteljesebb lesz, munkát szerez, albérletet keres, és még a pasik is érdeklik.
Daniel Clowes azonos című képregénye, mely a film alapjául szolgált, egész kis kultuszt teremtett a tengerentúlon. Talán pont ebből kifolyólag, a film meglepően jó fogadtatásban részesült. A kritikusok áradoztak, elég sok filmfesztiválon szerepelt programként, és ezeken a fesztiválokon jó pár díjat be is zsebelt. Habár nem volt blockbuster, a 7 milliós költségvetés megtérült, és az alkotás nálam mindenképpen a kultuszfilmek képlékeny kategóriájába került, már az első megtekintés után.
"Fel a kezekkel, ribanc!"
Habár a két lány látszólag azonos mértékben osztozik a főszereplő poszton, mégis csak Enid (akinek teljes neve Enid Coleslaw, Daniel Clowes anagrammája) az, akire jobban oda kell figyelnünk. Sokkal jobban ragaszkodik az általa kreált világhoz, mint Becca. Elutasítóbb, keserűbb karakter, és jóval nehezebben megy számára az átállás. Az eredeti képregényben ez sokkal nyilvánvalóbb. A rajzolt Becca csak amolyan állandó társaság, tökéletes hallgató. Nem igazán van mit hozzátennie Enid folyamatos siránkozásaihoz, és ha nem képezne mellette Enid nagyon erős kontrasztot a társadalommal szemben még akár szociálisan fejlett tinédzsernek is nevezhetnénk. Nem úgy Seymourt, akinek látszólag már semmi esélye arra, hogy normális életet éljen, és a legszörnyűbb, hogy ezzel ő is tisztában van. A képregényben ténylegesen csak mint célpont van jelen, a filmben viszont Zwigoff elképzelései alapján központi szerep jut neki. Nem csak a groteszk szerelmi szálon, de a sokkal komolyabb filozófiai vonalon is, mely végső soron rádöbbenti a szereplőket önnön gyengeségükre, magukkal szembeni haragjukra, és a végkifejlettig vezet.
Mindjárt kínos lesz a szitu
Summa: Mindent egybe véve a Gost World egy nagyon addiktív alkotás, amit időről-időre újra megnéz az ember. Talán azért, hogy örüljünk, mi már túlléptünk ezeken a korlátokon, talán csak azért, hogy erőt merítsünk egy-egy nagyobb lépés előtt. Persze lehet, hogy csak azért, mert Johansson, Birch és Buscemi nagyszerűen játszanak, a film pedig egészen kiváló, még akkor is, ha nem próbáljuk kifacsarni minden egyes mozzanatát. Az a fajta alkotás, ami cselekvésre ösztönöz, amiből átültethetünk valami a mindennapokba. Értékes. Nézzétek meg, majd rájöttök.
